2016. szeptember 18., vasárnap

Második - Ismerős idegen






"Sose tudhatjuk, mikor válik fontossá egy barátság.
Sokszor csak véletlenül történnek a dolgok."
Francisco González Ledesma



Csendesen válogatott a drogéria körömlakk részlegének egyikén. A választék hatalmasnak bizonyult, még akkor is ha a színek többsége nagyon is egyforma volt. Nem emlékezett pontosan mikor festette ki utoljára a körmeit, valahogy teljesen hidegen hagyták ezek a dolgok. Főleg a vásárlás.
Legyen szó bármiről is.
Szóval itt állt már legalább egy fél órája és azon táncoltatta idegszálait, hogy vajon kitudja-e festeni a körmeit, a teljes ujjai befestése nélkül. Mert hajlamos volt kiborítani, vagy éppen magára önteni dolgokat. A körömlakk pont ilyennek bizonyult. Itt pedig egy fekete darabról volt szó.
Végül felsóhajtott és leemelte az apró kis üvegcse egyikét a polcról, gyorsan fizetett, a táskájába csúsztatta zsákmányát majd kint is volt az üzletből. Odakint komoly hideg fogadta, most pedig tényleg utálta magát amiért pár héttel ezelőtt nem a melegebb kabátot vette meg magának. A döntő érv akkor is a szín volt.
Ahogy elindult kezdte azt hinni, hogy ez lassan valami bosszantó, nem kevés napját megkeserítő szokássá fog válni, halványan elmosolyodott és lepillantva az órája már siethetett is tovább. Ha van egy kis szerencséje eléri még a buszt is amivel egészen hazáig roboghat.
Ha már robogás.
Most, hogy nyert egy vagon pénzt semmi akadálya, hogy megszerezze jogosítványát, és egy autó is belefér. Bár talán nem ez a nyálkás idő lenne a legalkalmasabb a vezetés tudományának elsajátítására.
Ahogy befordult a következő sarkon, úgy érezte megcsúszott valamin, a következő pillanatban pedig már a földön is találhatta magát.
Véda hangosan feljajdult.
Igen. A tavasz sokkal jobb ötletnek tűnik.
- Egyben vagy még? - lépett mellém egy mélyebb hang, pontosabban egy pár cipő, és amikor felnéztem láthattam a hozzá társult arcot is. A fiú mélybarna szemei kissé aggódva figyeltek, hogy aztán pár pillanat múlva felhúzhasson a földről.
- Áron – mondta ki a nevét, és be kell vallania nem tudja miért ez volt az első dolog ami eszébe jutott. Egy köszönet talán helyénvalóbb lett volna.
- Igen, én vagyok! Csodálom, hogy még megismersz – húzta el ajkait mosolyra – szóval, jól vagy?
Lassan bólintott.
- Azt hittem elköltöztetek, mit keresel itt?
A fiú erre felnevetett egy rövidke pillanatra, Véda pedig fülig pirult. Igen. A jó modor sosem volt túl erős oldala.
- Mármint, ne értsd félre – próbálta menteni a menthetőt – csak meglepődtem, hogy erre látlak!
- A helyi fősulin kezdtem az első évemet – adta meg az egészen ésszerű magyarázatot Áron, kicsit összébb húzta magán a kabátot – most a nagyszüleimnél élek, nem tudom emlékszel-e még rájuk...
- Hát persze – mosolyodott el végre Véda is – hiszen tudod, felénk mindenki ismer mindenkit! Ami jobban belegondolva egy kicsit rémisztő, nem?
- Azt hiszem – bólintott Áron is – hazafele mégy? Mert akkor mehetnénk együtt is, nem messze parkol az autóm, elvihetlek ha gondolod!
Véda szó nélkül bólintott, a fiú pedig mosolyogva maga elé engedte, hogy aztán beérve együtt sétáljanak át a közeli parkolóig. Egy szebb napokat is megért, szürke Toyota mellett álltak meg végül. Véda nem igazán tudta, hogy mivel törhetné meg a kettőjük közé beállt egyre kínosabbá váló csendet így csak, a mellettük elrohanó tájra koncentrált az ablaküvegen keresztűü.
- Na és neked, hogy megy a suli? Minden oké?
A lány erre kissé elsápadt.
- Nem igazán – adott választ pár perc némaság után – sőt valójában elég rosszul ment, úgy a második hónaptól! Mígnem kibuktam most egy pár hete!
Azt hitte, minimum egy lesajnáló tekintetet fog kapni Árontól, de nem így lett. Sőt! A fiú szélesen elmosolyodott.
- Akkor ennek így kellett történnie – pillantott rá futólag a pirosnál, még mielőbb tovább indulhattak volna – mármint, ne várj tőlem túl bölcs gondolatokat, de szerintem tényleg mindennek oka van! Méghozzá nagyon is jó oka! Ez nem a te utad volt! Majd lesz jobb, és kész!
- Ha tudnád hányszor hallottam ezt az elmúlt napokban – döntötte hátra a fejét a lány – de komolyan legalább napjában háromszor!
- Talán azét mert mondjuk, igazunk van? Azt hiszem néha csak el kell engednünk a dolgokat...tudod, hogy könnyebb legyen!
Na igen. Az elengedés. Elméletben a világ egyik legjobb dolga lenne, máskor viszont feltehetően a legnehezebbek egyike. Most kérdés sem fért hozzá, hogy melyik opció volt terítéken Véda számára. A lány halványan elmosolyodott amikor eszébe jutott az otthon lapuló nyertes szelvény. Ez lenne az amiről Áron beszél? Egy új kezdetről.
- Egyébként úgy döntöttem elutazok – törte meg az ismételt csendet Véda – igazából nagyon sok helyre, és nagyon gyorsan!
- Rád szakadt egy bank? - Nevette el magát Áron, és komolyan a lányra nézett – kicsit le kéne higgadnod, nem? Hiányzik még néhány őrültség is?
- Miért ne? - Fordult fel teljes testével Véda – mármint, beutazhatnám az egész világot! Őrültségeket is tehetnék, például pár testékszer?
Áron hangosan felnevetett.
- Mondjuk a nyelvedbe egy? Vagy rögtön pár tetoválás, nem? Jézusom Véda, mi van veled?
- Megütöttem a főnyereményt – csúszott ki a száján túlontúl gyorsan – mármint a lottón! Milliárdos vagyok!
A hatás elég kirobbanó volt. Azok akik eddig tudtak róla, kissé kétkedve fogadták az információt, Áron ellenben úgy tűnt egyből elhitte. Hirtelen fékezett le, az autó kerekei nyikorogva tiltakoztak a kissé csúszó utakon.
- Komolyan? Komolyan így kell ezt elmondanod? Miért nekem? Évek óta nem láttalak, és ha azóta valami pénzéhes gyilkos vagyok?
- Az vagy? - Vonta fel finoman ívelt szemöldökét, Véda.
- Ha komolyan igazat mondasz, akkor kurva nagy felelőtlenséget csinálsz! Nem kotyoghatod csak úgy el az embereknek, hogy szia képzeld milliárdokat nyertem hétvégén! Véda, tudod te, mennyi őrölt szaladgál a világon?
A lány szomorúan elhúzta a száját. Oh, igen. Nagyon is jól tudta. Vagy legalábbis sejtette. Talán a srácnak igaza van. Kissé elsiethette a dolgot.
- Ne haragudj – nyögte ki végül – csak felejtsd el!
- Felejtsem el? - Kérdezte megrökönyödve, fejét a kormánykerékre hajtva – komolyan megnyerted?
Véda lassan bólintott, igyekezett nagyon is higgadtnak, sőt meggondoltnak látszani de levakarhatatlan volt a mosoly az arcáról.
- A fenébe is, Véda – dőlt hátra ezúttal Áron, majd a lányra nézett – kibaszott mázlista vagy, ugye tudsz róla?
Valahogy sejtette. De talán ez a furcsa pillanat volt az első olyan, amikor el is hitte. Nem csak próbálta. Mos tényleg megtette.
Az út további része túl gyorsan telt el, és mire bármelyikük is észbe kaphatott volna, már a lány háza előtt álltak. Véda megköszönte a fuvart, sietve köszönt el, Áron pedig megvárta amíg beér a házba, csak azután hajtott el.
- Két szerelmes pár, mindig együtt jár – dőlt neki a konyhapultnak Csongor, kezében egy müzlis dobozzal – már vártam mikor találnak újra egymásra a gerlicék!
- Mégis miről beszélsz? - Vette le kabátját Véda.
- Áron hozott haza, nem? Tegnap láttam a nagyszülei házánál, ahogy beszáll pontosan ebbe az autóba!
- Hölgyeim és uraim, CSI Csongor egyenesen a konyhánkból – forgatta meg a szemeit Véda – majd ne felejtess el szólni, ha leadták a részt, Sherlock!
Azzal már ott sem volt. Még fél füllel hallotta ahogy bátya valamit utána ordibál, de nem igazán hatotta meg. Fel akart érni a szobájába, és telefonálni.
Akadt egy pár beszámolni valója a barátnőinek.

~*~

Valószínűleg életünk legbosszantóbb pillanatainak egyike közé tartozik amikor annyi gondolatod, ötleted és dolgod lenne, hogy egyáltalán nem tudod hol is kellene pontosan kezdened. Véda pont így érezte magát. Csak ült a számítógépe előtt, egy üres dokumentummal amin már legalább kismillió sornak kellett volna lennie. Viszont mindössze a kurzor pislákolt előtte. Ha jól emlékszik, még útleve sincs. Így talán ennek kellett volna lennie az első pontnak. Vagyis az elsők között lennie.
De nem így volt.
Egészen addig amíg Alexa be nem robbant az ajtón, és kitúrva Védát a helyéről, kezébe nem vette az irányítást. Időközben persze befutott Tekla is, és nem győzte kritizálni a lány által felírt pontokat.
Véda csak nevetni tudott rajtuk.
- Bungee-jumping, komolyan, Alexa? Ennél sablonosabb nem lehettél volna? Mi maradt még le? Las Vegas?
- Jó, hogy mondod – azzal már fel is gépelte. Tekla halkan az orra alatt motyogott.
- Egyenlőre azt sem tudom, hogyan fogtok felcipelni egy repülőgépre, nemhogy egy kötélre kötve ugráljak a magasból! - Rázta meg a fejét Véda – különben meg, nem rosszak ezek, csak még finomítani is kellene a dolgon, nem csak a nagyvárosok léteznek! Sőt! Némi kultúra is beleférne...
- A Louvre például? - Gépelte le gyorsan Tekla, mire Alexa elfintorodott.
- Másra sem vágyom, komolyan, mint halott emberek remekit bámulni egy fél napon át! Mit szólnátok egy kis búvárkodáshoz?
- Ezzel az erővel a felét kihúzhatnánk! Búvárkodás jöhet, mellé pedig Bora Bora! Petra, Santorini, Moszkva, London, Rio és ha már itt járunk a környező országok is elég látnivalót rejtenek!
De ez nem csak erről szól, hőlégballonozni is akarok, eljutni egy pár koncertre, és autóversenyekre!
- Nem is szereted az autósportokat! - Vonta össze szemöldökét Tekla.
- Az most nem számít, és nem mintha ezt eddig nem tehettem volna meg, mert ez csak egy buta sport, de miért, ne? Sőt! Alexa sem mond hülyeséget, meg kell tanulnunk motorozni!
- A végén mindannyian börtönbe jutunk...
- Helyes – kapott az alkalmon Véda és ezt is felírta a listára – legalább gyorshajtásért!
A lányok felnevettek. Egymás után írták a különböző tételeket, emlékeket amelyeket meg akartak szerezni, élményeket amelyeket pedig átélni. Hibázni, rosszul dönteni. Új ízeket felfedezni, embereket megismerni, a határokat feszegetni.
Nagyon jól tudták, hogy a végére túl hosszú lett a lista. A felét is lehetetlen volt megvalósítani egy élet alatt, és időközben talán jó lett volna némi komolyságot is tanúsítani. Mert ez egyszerre volt játék és mégsem.
Már megint az- az átkozott egyensúly.
Ember legyen a talpán aki megtalálja a helyes utat, és ha megvan, akkor meg is tudja tartani azt az irányt, amit helyesnek vélt.
Örökké.
Már ha ez egyáltalán lehetséges volt.
Véda nem igazán hitt benne. Szerinte az emberek életünk jelentős részében inkább csak bolyongtak. Egyik iskolából a másikba, munkahelyről-munkahelyről, a napok pedig csak követik egymást, és tényleg mindenki igyekszik a legtöbbet és a lehető legjobbat kihozni belőle. Még ha nehéz is, vagy egyszerűen értelmetlen.
A lány is ezt a rendszert szokta meg. Ahol a többség utálja a számok világát mégis abban él. Érdemjegyekben, fizetésekben, pontokban. Az osztályzási rendszerben pedig ha valaki megbotlik vagy elbukik komoly büntetésre számolhat.
Vagy legalábbis pár lesajnáló pillantásra biztosan.
Persze az is lehet, hogy ez mind-mind csak szerinte van így, és igazából semmi sem ilyen fekete vagy fehér. Létezik köztes út is.
Színesebb.
Élettel telibb.
Olyan amelyet mindenkinek járnia kellene.
Még ha a boldogság a legrémisztőbb érzés is, amivel egész életünkben találkozhatunk. Igen. A boldogság ijesztő. Mert tudat alatt, ott mélyen legbelül, mindannyiunkban ott motoszkál, még ha csak kimondatlanul is : mi lesz ha véget ér?
Mi lesz ha, egy reggelen felébredünk és már semmi sem ugyanolyan?
Ha hiányozni fog az a mámorító érzés?
Véda pár napja fél lehunyni a szemét esténként. Mert attól tart, ha elalszik majd felébred, rájön, hogy az egész csak egy álom volt.
Semmi több.
Mindössze egy szép álom. 

2016. szeptember 7., szerda

Első - Álomból valóság





"Néha úgy bukkansz rá arra,amit akarsz, hogy nem is keresed."
Nora Roberts


A táska azonban nem volt meg. Hiába minden igyekezet, mintha a föld nyelte volna el, azt az átkozott barna elnyűtt apróságot. Már hónapok óta tervezett venni egy másikat, de mindig elhalasztotta egy kicsit.
Lassan körbenézett a szobában, ami jelenleg úgy nézett ki, mint egy atomháborús övezet.
Na igen.
Takarítani is ki kellene néha, valójában most először érezte, úgy hogy az édesanyjának mindig igaza volt, amikor a rendetlenségre panaszkodott.
Lassan megrázta a fejét, telefonja után ugrott, eltökélten hitte, hogy ha nincs nála az említett darab, akkor valamelyik barátnőjénél lesz. Kevés dologra emlékezett de az nagyon is élénken élt benne, hogy a másik két lány együtt maradt, tehát ha ezúttal van egy kis szerencséje utolérheti valamelyiket.
Kapkodva öltözött fel, rohant le a lépcsőn, és mindenféle magyarázat, vagy felesleges szótépés nélkül vetődött ki az ajtón.
A napsütést túlságosan zavarónak találta, de kitartóan rótta az utcákat, a csendes kertes házakkal teli környéken át. Igazából szeretett itt élni. Néhány embert leszámítva, a lakosok mindig barátságosak és segítőkésznek bizonyultak. Nyugodt gyerekkora volt, olyan, amiről sokan csak álmodnak. Persze, egy szóval sem állíthatja, hogy nem akadtak bökkenők, de sok-sok kedves emlék fűzi a helyi általános iskolához, vagy a sportpálya hintáihoz, egy-egy kedves archoz, és ez nagyrészt kárpótol néhány könnycseppet amit az évek során hullajtott.
Három utcával lentebb lakott Tekla. Alacsonyabb, csendes mégis határozott lánynak ismerte meg az évek alatt. Valakinek akire bármikor számíthatsz, és képes higgadtnak maradni a leglehetetlenebb helyzetekben. Arról nem is beszélve, hogy ártatlan nagy zöld szemeivel bármit elért ezen a kerek világon amit csak akart. Ezt pedig sokszor ki is használta, hogy a hullámos barna hajának csavargatásáról már ne is beszéljünk.
Véda már ismerte a járást, így kihagyta a csengetést, pár hosszabb lépéssel már a bejárati ajtónál termett, sebtében megsimogatta a család barátságos, igencsak idősödő kutyáját, majd hangosan kopogni kezdett. Odabentről halk mozgolódás szűrődött ki. Véda újból kopogott, ezúttal kissé ingerültebben, barátnője alig nyitotta ki az ajtót, a lány már bent is volt a házban.
- Mond, hogy a Megváltó az, – hallott egy újabb, ezúttal álmos hangot – és kérsz nekem egy új májat tőle!
Tekla sem tűnt sokkal kielégítőbb állapotban lévőnek, de a szobából szűrődő rekedt, megviselt nyöszörgésből ítélve, hármuk közül a mindig makacs Alexa lehetett a legmásnaposabb.
Egy gyors köszönés, és már a szobában is voltak, ahol Véda egyből az ablakhoz lépett, ki akart sötétíteni, és ettől a céljától a hangosan felsikoltó Alexa sem tántoríthatta el.
Amint visszafordult a tanácstalan arcokhoz, tekintetével körbepásztázta a szobát, de úgy tűnt itt sem uralkodott nagyobb rend, mint nála, tehát valóban nagy fejbe vágta a fejszéjét. Lehuppant az ágy végébe, ahol Alexa még mindig szenvedett, a lány általában mindig célba ért, bármit is akart azt megszerezte magának. Az eszközök nem számítottak, ez talán kicsit nyersnek tűnhet, de mindezek mellett, a legégetőbb tűzőn is átkelt volna a barátaiért.
- Azt hiszem milliárdos vagyok – törte meg a beálló, fáradt csendet végül Véda, miközben még mindig a kezén lévő számokat bámulta. Tekla fejét az íróasztalon pihentette, a kijelentésre pedig biztatóan felmutatta hüvelykujját, de nem nézett fel. Alexa felmordult, és próbálta jobban magára rángatni a takaróját.
- Szerintem meg még mindig részeg- érvelt aztán immáron sikeresen a takaró alá bújva a fekete hajú lány, lábával igyekezett lerugdosni Védát az ágyról, a kényelmesebb testhelyzet miatt természetesen.
Véda megrázta a fejét, és figyelmen kívül hagyta a közbeszólást.
-Tekla, megjátszottam tegnap a számokat?
A válasz az ágyra mutatva jött, Véda nagy nehezen rángatta ki a paplan alól a kis barna táskáját, reszkető kézzel borította ki tartalmát a földre, a szelvény pedig tényleg ott volt, némi apró, egy lakáskulcs, és pár bizsu mellett.
A szíve egyre hevesebben vert, úgy érezte menten elhányja magát, a gyomra bukfenceket vetett a kora reggeli izgalomtól. Végre két ujja közé csippentette a vékony papírdarabokat, egyesével olvasta fel a számokat, minden egyes betűt suttogva ejtett ki ajkain.
Egy apró görcsé zsugorodott a gyomra, amíg realizálódott benne, hogy a számok megegyeznek, a csuklóján lévőkkel, de a biztonság kedvéért megint bekapcsolta a tévét, és újból leellenőrizte a számokat.
De azok nem változtak.
Még mindig Ő volt az egyedüli nyertes.
Levette a hangot a készülékről, hátát az ágynak döntötte, és csak hallgatta két barátnőjének egyenletes légvételét, miközben próbálta a sajátját is rendezni.
Komolyan képtelen ezt elhinni, soha nem vágyott ennyi pénzre, még ha akadtak is pillanatok amikor arra gondolt, jó lenne nyerni a lottón, a következő másodpercekben pedig megtervezte mire költené a pénzt, csak futó ötletnek bizonyultak. Egy ekkora összeggel képtelenség a boldogság, minden közhely túlmagyarázása nélkül, a pénz tényleg nem boldogít.
- Na, visszanyerted az árát? - Ült le mellé pár perc csend után Tekla, a kezében egy csésze gőzölgő kávét szorongatott.
A lény nem válaszolt, vagy csak nem tudott, így jobb ötletet nem találva, a lány kezébe nyomta a papírost, és a tévére mutatva bólintott. Tekla szájához emelte a csészét, miközben a számokat fürkészte, a barna hajú lány reakciója minden képzeletet felülmúlt. Úgy tátogott akárcsak egy hal, Véda ezt már nem állhatta meg mosoly nélkül, míg a másik lány szó nélkül felpattant a helyéről, elkapta a paplan alatt bujkáló Alexa lábát, és kirángatta az ágyból. Egyenesen a földre.
– Komolyan nyert!
– Na és aztán? – Tudakolta mérgesen, kezét szeme elé emelte – az öcsém is nyert múlthéten egy ezrest, pedig még nincs is tizennyolc éves, nekem meg még soha nem jött össze, pedig már két éve legálisan játszhatok. Ilyen van?
-Nem – rázta meg a fejét Tekla, és Alexa szeme elé tolta a szelvényt- elvitt a főnyereményt, a nyavalyás számaival, amit tegnap ismételgetett!
Alexa úgy tűnt erőt vett magán, nagy nehezen felült, hogy Ő is megvizsgálja az említett számokat. Véda miközben figyelte a fejleményeket, úgy gondolta, hogy a saját, sőt még Tekla reakciója sem ért fel a hármuk közül legmagasabb lányéval. Felvonta szemöldökét, ujját végig a papíron vezette, és amikor már harmadjára nézett fel nyitott szájjal barátnőivel sikoltozni kezdett. Az egy helyben ugrálásról már nem is beszélve. Véda elmosolyodott, mindazonáltal nem mondhatta magát felhőtlenül boldognak. Minden addigi álom, és terv egy esetleges nyeremény elkötésére, most gyerekes képzelgésnek bizonyult.
– Nem tűnsz túl boldognak! - Húzta el a száját Alexa – pedig itt van a válasz, amit azóta a nyavalyás vizsga óta kerestél!
– Ez nem ilyen egyszerű – legyintett Véda, és Ő is feltápászkodott a földről, hogy az ágyra ülhessen – mégis mit kezdek ennyi pénzzel? Egy nyugodt percem sem lesz ettől a szent pillanattól, és ne is próbáljatok megvétózni, mert ti is tisztában vagytok vele, hogy amint kiejted a szádon „ igen, megengedhetem magamnak, van rá pénzem” a társadalom egyből ugrik, és vagy pofátlan álbarátokkal jutalmaz a sors, vagy gyilkosokkal. Még vacillálok melyikkel járok rosszabbul. Egyáltalán mit csináljak?
– Otthon mondtad már?
A válasz egy gyors fejrázás volt, és tulajdonkép csak ekkor jött rá, hogy a családjáról teljesen megfeledkezett a nagy izgalomban, ami az eltűnt táska miatt keletkezett. Most viszont tényleg nem tudta merre lépjen. Újból megcsípte magát, mire Tekla megrázta a fejét, kezét csendesen a lány vállára simította.
– Tényleg tiéd a főnyeremény Véda!

~*~


Még egyszer lefutotta ugyanazt a kört édesanyjánál, mint reggel önmagánál, aztán pedig barátnőinél. A negyvenes éveiben járó szőke nő, először csak jót mosolygott a kijelentésen, de Véda addig-addig erősködött míg az anyja tényleg megbizonyosodott a hihetetlen bejelentésről.
- Hogy érzed magad? - Kérdezte csendesen Véda, ide-oda pakolgatta kezeit a combján. Sehogy se talált kényelmes testhelyzetet. Folyton ez az öt szám dobolt a fülében, és kezdte egyre jobban idegesíteni.
-Az most teljesen mindegy- legyintett a nő, úgy tűnt végre erőt vesz magán, ugyanis még közelebb ült lányához, kezével Véda hosszú szőke hajából pár tincset a füle mögé tűrt- te hogy érzed magad?
 - Nem tudom mit csináljak – hajtotta le a fejét- ez most így nagyon sok!
Édesanyja megértően bólintott, ugyanakkor ott lógott a levegőben egy igen kényes, kimondatlan dolog is: fel kell hívnia az apját.
Nem csak azért, hogy elmondja neki, hanem mert segítséget kell kérnie, méghozzá egy pénzügyi tanácsadótól. Vajmi keveset ért a számokhoz, vagy azok kezeléséhez, és egy ekkora összeg esetében ez a legjobb megoldás. Ha másra nem is, erre az egyre biztosan megtanította az apja. Sóhajtva bólintott, és megígérte, hogy valóban elmegy délután majd hozzá, de jelenleg teljesen kiszívottnak érezte magát, mint aki hetek óta nem aludt semmit. Ezt látva édesanyja azonnal ágyba parancsolta, Ő pedig nem ellenkezett eleget tenni a kérésének.
A szobájába érve küldött egy üzenetet, apjának, hogy estefelé átugrik hozzá, majd úgy ahogy volt, az ágyába dőlt, remélve, hogy hamar el tud majd aludni. Lehunyva szemeit élvezte a csendet, csak az óra szabályos ketyegése tört meg a nyugalmat, ami valójában kellemesen ellazította.
Az álom mégis elmaradt.
Hajtotta az adrenalin, meredten bámulta a plafont, miközben kezével idegesen dobolt, úgy érezte magát, mint aki képes lenne újra meg újra körbefutni a házat. A nemsoká esedékes találkára terelődtek gondolatai, ami nem túl sokat javított a helyzetén, a pokolba kívánta.
Mindig rendezett körülmények között éltek, csendesen, de kielégítően. Nem voltak halomra vásárolt márkás ruhák, és több ezer forintos zsebpénzek, tengerparti nyaralásokról nem is beszélve, de nem volt oka panaszra. Minden megadatott számára, a boldogságához, ezért pedig végtelenül hálás a szüleinek, vagy az életnek, esetleg magának Istennek. Édesanyja nevelőnőként dolgozott, már hosszú ideje, imádta a gyerekeket, édesapja pedig pénzügyi tanácsadó, legtöbbször alig lehetett kirángatni a számok, befektetések és a tőzsde világából. Amikor a két szülő úgy döntött külön folytatják útjukat azzal magyarázták, hogy már nem úgy szeretik egymást, mint régen, kihűlt a nagy szerelem, nincs idejük a másikra, és nem szeretnék ha emiatt bármelyikük is boldogtalan lenne. Azonban Véda a mai napig nem felejtette el édesanyja halk sírását amit a fürdőszoba előtt hallott nem egyszer azokban az időkben. Az anyja szerette a férjét, a gyermekei édesapját. Talán mindenki jól tudta ezt a környezetében.
A válás után egy hónappal Véda látta amint az apja egy elegáns butik ajtaján távozik kézen fogva egy igazi pénzhajhász ostoba libával, aki maximum öt évvel lehetett idősebb tőle. Norina. Pontosan attól a pillanattól kezdve, nem vágott jópofát az apjához, vagy bármiféle kapcsolathoz vele. Persze a férfi végig próbálkozott, Csongor gyerekesnek nevezte Védát, amiért képes erre a saját apjával szemben, azt mondta, a felnőttek világa nem olyan egyszerű, mint ahogy azt a lány hiszi. Csakhogy az Ő szája sem állt mosolyra, amikor az apja bemutatta nekik újdonsült kedvesét. Az egyetlen szerencse a bajban, hogy mindebből Sára, a legkisebb testvér mindössze annyit fogott fel, hogy az apja adoptálni akar egy gyereket, így neki új játszótársa lehet.
A kínos eset óta már eltelt három év, megvolt a nagy esküvő, ahol Véda – bár koszorúslányként volt meghívva- nem ment el. Sőt ha tehette elkerülte a találkozást a boldog családdal. Talán rossz ember lett emiatt, mégse tudta lenyelni ezt a hazugságot a férfinak.
Egy kávézóban találkoztak végül, ez tűnt a legegyszerűbb megoldásnak, hogy elkerülje a mostohaanyját, de úgy tűnt ma sincs szerencséje, ugyanis a csinos szőke hajú nő ott ült az egyik asztalnál, az apja mellett, arcán széles mosoly ült ahogy férjére nézett.
Hányinger.
– Sziasztok – köszönt Véda ahogy odaért hozzájuk, az apja felállt, hogy megölelhesse, de a lány gyorsabb volt, és mire az enyhén őszülő, öltönyös férfi megtehette volna, Véda már ült, és barátságtalanul méregette a boldog párocskát. Határozottnak akart tűnni, hiszen mégiscsak üzletről lesz szó, így egyenesen a nő szemébe nézett – ne vedd személyeskedésnek, de szeretnék apával négyszemközt beszélni, tehát nélküled!
– Véda – pirított rá egyből a férfi, kék szemeit lányaira meresztette, aki csak felvont szemöldökkel nézett vissza rá, teljes ártatlansággal.
– Rendben – bólintott Norina, egy gyors csókot nyomott férje ajkaira, és magassarkújában kilibbent az étteremből. Véda szemrevételezte a kis üzletet, igazából örült neki, hogy nem túl felkapott. A legkevésbé sem jött volna jól, egy kíváncsi vendég.
– Muszáj így viselkednek, Norina egy rendes nő, aki mellesleg a feleségem, te pedig felnőtt nő vagy, Véda az ég szerelmére...
– Üzletről lesz szó apa – vágott közbe monotonon, kék szemeivel apjába nézett, akin egy kicsit látszott az elképedés, de jó üzletemberhez híven gyorsan összeszedte magát – komoly pénzösszegről ami azt illeti.
Az öltönyös férfi hátradőlt a székben, egyik kezével dús hajába túrt.
– Mennyiről?
Véda már várta ezt a kérdést, pontosan felkészült, otthon egy kis cetlire lefirkantotta az összeget, hogy aztán csak apja orra elé kelljen dugni, és várni a kirobbanó hatást. Azonban a férfinak egyetlen arcizma sem rándult. Legalábbis egy ideig, aztán mégis hangos hahotázásba tört ki, nem egy szemet odavonzva.
-Ez minimum az ötös főnyereménye, mégis honnan lenne ennyi... - kezdte a mondatát, mire lánya újból felvonta szemöldökét, arcára cinkos mosoly ült, ahogy végignézte apja elsápadását – megnyerted?
Véda bólintott, úgy tűnt Ő lesz az egyetlen családtagja aki hamar elhiszi neki.
-Ki tud még róla? - Váltott egyből komoly hangra – rajtam kívül.
-Anya, Tekla és Alexa és még mielőtt belekezdenél, hogy milyen felelőtlen dolog volt nekik elmondanom, közlöm, hogy jobban megbízok a barátaimban, mint benned.
-Ez kedves – húzta el a szájt az apja – majd nem fogsz ha csak a pénzed fogja őket érdekelni.
-Ha megtörténne felhívnálak és megkérdezném mit tegyek, te úgyis jártas vagy ebben, Norina lévén, nem igaz?
A férfi, rózsaszín ajkait egyetlen vékony vonallá préselte az epés megjegyzés után, de nem vette fel a harcot, hagyta elsuhanni a kis odaszúrást a füle mellett, csak a lányára akart koncentrálni.
-Mit csináljak most apa?
-Utazz el- zárta rövidre a témát – menj egyedül ,vagy vidd a két barátnődet, tölts el pár napot pihenéssel, és vedd tudomásul a változást. Gondold át mit szeretnél, adok pár ötletet, tanácsot és megbeszéljük! De most, pihenned kell! 
Véda komolyan nem akart hinni a fülének. Komolyan? Ez a hatalmas jó tanács? Utazzon. Pont most, a tél közepén.
– Elmondanád mégis hova?
A férfi ismét elmosolyodott.
- Hát nem egyértelmű? Ahova csak akarsz, végigveheted a listád összes állomását, ugyanis úgy tűnik – állt fel a székből, magára kapta kabátját, két ujja közé csippentette a papírt és felmutatta – nem sok minden áll közéd és a világ közé!
Azzal már ott sem volt. Újra magára hagyta Védát, aki valójában döbbentnek szerette volna látni az apját, végre egyszer ki akart élvezni, hogy a férfi köpni-nyelni sem tud előtte, mégis visszanyalt a fagyi, és Ő az, aki képtelen egyetlen értelmes mondatot kinyögni.
Kinézett az ablakon, az utcán járókelők siettek, részesei a szürke hétköznapoknak, örökös sietésben, és szürkeségben, pontosan olyanok, akiktől mindig is félt.
Most pedig itt ült, kezében a világgal, és azt kívánta, bár helyet cserélhetne velük.


2016. szeptember 1., csütörtök

Bevezető


A szerencse forgandó...





"Néha nincsenek okok. Néha a dolgok megtörténnek,és semmit sem tehetünk, hogy értelmet találjunk benne." 
Lara Adrian


Álmosan zötyögött a buszon, a kiöregedett bőr ülések egyikén. Fejét a hideg, jégvirágos ablaküvegnek döntötte, fél szemmel látta ahogy a fagyos téli éjszakán, a narancssárga lámpák színesre festik a havat. Összébb húzta magán a kabátot, amikor a következő pillanatban kirázta a hideg, szemeit lehunyta.
A szebb napokat is látott jármű fékezett, nyikorogva állt meg a következő buszmegállónál, hogy az összesen három emberből álló utastársai közül mindannyian leszálljanak. Péntek este volt, és az utolsó járat robogott az apró kis település felé a városból. 
Igazából neki is közelebb lett volna ennél a megállónál, de még húzni akarta egy kicsit az időt mielőtt hazaér. Hosszú hetek óta ez lehetett az első olyan nap amikor későn ér haza, mert szórakozni ment pár barátjával. Egyetemista lévén a vizsgákra való felkészülés elvette minden szabadidejét, próbált megfelelni az elvárásoknak. Mikor éppen kiének.
Gyermekkorában a szüleinek, tanárainak, mostanra pedig odáig jutott, hogy már a csoporttársaitól függ a jókedve ami rettentő szánalmas képet nyújthat. Olyannyira megkeseredett, hogy már mások boldogságától is hányingere – de minimum- rossz kedve volt.
A múlthét közepén pedig megérkezett a mélypont.
Semmi komoly, csak úgy ajtóstól rontott a házba a katasztrófa.
Bejelentés nélkül, ahogy az illik.
Cipőjének kopogása hangos visszhangot vert a néptelen utcán, az immáron üres busz hangosan elrobogott mellette, ő pedig egyik lábát pakolta a másik után, minden sallang nélkül mozgott, az sem érdekelte, hogy a feje már lüktet a fülében üvöltő zenétől, meg úgy egyébként is az ereiben tomboló alkohol mennyiségétől.
Igazából csak arra tudott gondolni, hogy sajnálja magát.
Még jobban, még szánalmasabban.
És az ok?
Pár nappal ezelőtt megszüntették a jogviszonyát az egyetemen, egy sokadjára sem sikerült vizsgája után. Jelenleg pedig abban az állapotban volt, hogy nem tudta merre nézzen. Persze ez nem világ vége, történtek már komolyabb katasztrófák is, egész egyszerűen arról szól a dolog, hogy egész ezidáig nem kapott pofonokat az élettől.
Szépen, békésen megéltek egymás mellett. Rendezett családi háttér, barátok, szép emlékek, és tulajdonkép minden ami egy átlagos boldog élethez kell. Egészen eddig a bukásig.
Nagyon jól tudta, hogy idővel fel fog állni, csak még nem volt rá készen. Hiába mondogatták a körülötte élők " majd lesz valahogy" . Valójában nem biztos, hogy erre fel lehet készülni. Nemsokára az otthona előtt találta magát, pár percre rá pedig már a kapun belülre is sikerült bejutnia.
Kikerülte a békésen alvó kutyájukat, igyekezett minél csendesebben bejutni a házba, de a kulcslyukat a vaksötétben csak nem sikerült eltalálni. Majdnem bevágódott az ajtón, amikor az hirtelen magától nyílott ki.
- Hol voltál? – szólította meg mérgesen bátya, hogy aztán egy nagy fintorral végignézzen rajta – te részeg vagy?
- Egyszerre kell válaszolnom? – Túrt futólag a hajába, lehajolt, hogy leerőszakolja a lábáról a csizmát, és ezzel a mozdulatsorral sikeresen testvére lábai előtt kötött ki, elterülve a földön. A szőke hajú fiú felvont szemöldökkel nézett le rá.
– Azt hiszem ez egy igen lesz, na gyere, te szerencsétlenség nyújtotta felé a kezét, a lány pedig nagy nehezen megkapaszkodott a segítségben, és újra talpra vergődött.
Egy pillanatra tényleg úgy érezte, hogy kihullik alóla a talaj, de testvére ezt a helyzetet is megoldott azzal, hogy egész egyszerűen a hátára kapta a törékeny teremtést, átcipelte minden ellenvetés nélkül a fél házon, fel a lépcsőn, egyenesen a lány szobájába.
– Innentől boldogulok, köszi – tolta ki az egy helyben toporgó srácot, aki aggódva figyelte húga mozdulatait, készen arra, hogy bármikor elkaphassa, ha esetleg egy-két lépés nem úgy jön ki ahogy azt a lány eltervezte. De túlontúl hamar az ajtón túl találta magát, míg a végre ismételten egyedül maradt a másik szőkeség, hogy az ágyba vethesse magát ruhástól, erősen ittasan és önsajnálatostól együtt, nem imádkozva boldogabb holnapért, vagy elég erőért ahhoz, hogy túllépjen mindezen a fojtogató sötétségtől, amit Ő maga okozott.

*

Fejfájás.
Hatalmas hangzavar.
Ismét fejfájás.
Még nagyobb csörömpölés.
Attól tartott, ha végre erőt vesz magán, és kinyitja a szemét komolyan szembe kell néznie önmagával.
Még egy napra.
Január végéhez képest gyönyörű napsütéses reggelre ébredt.
Teljesen természetes, hogy a jó öreg anyaföld beint a hasonló sorsú embereknek. Hát persze, hogy a világ akkor csodaszép, amikor mindennek a legalján vagy.
Nagy nehezen kikászálódott az ágyból, a fürdőben gyorsan átöltözött, de miután öt perc próbálkozás után sem tudott vállalhatóbb külsőt varázsolni magának, inkább hagyta az egészet, és levánszorgott a lépcsőn.
A zaj a konyha felől érkezett, ahová beérve úgy érezte, bár maradt volna még pár percet a tükör előtt.
Egy újabb reggeli vita.
Ezúttal az édesanyja és a kishúga között ment a balhé, aki szemmel láthatóan nem akarta elpusztítani az előtte heverő gabonapelyhet. Mondván, Ő határozottan a csokisat szeretné megkapni, ami természetesen hiánycikk jelenleg a házban.
– Ha gondolod elmehetünk és vehetünk majd neked amilyet szeretnél moszat – nyomott egy puszit a kislány fejére- de előbb edd meg szépen ezt!
– Végre valamit te is segítesz itthon, Véda én megértem, hogy mit érzel, de ezzel nem áll meg a világ!
Puff neki.
Kedves bátyja, Csongor pedig bevetette az „én megmondtam” nézését, amitől csak még rosszabbul érezte magát. Mindenesetre megpróbált nem foglalkozni egyelőre ezzel, és az első számú célpontjává a nap, főleg a reggel túlélése lett.
– Anya azt mondta, nem rajzolhatunk a kezünkre – rázta a fejét az apróság, szőke haja pedig ezzel a lendülettel belelógott a tejbe, és még mielőtt bármit is válaszolhatott volna Véda, egy ismételt hisztiroham alakult ki.
Jobb csuklójára nézett, ahol valóban ott virított pár szám, valószínűleg alkoholos filccel felmaszatolva, aminek kiváltképp tudott örülni. Valami telefonszám lehetett, talán tegnapról, szóval nem foglalkozott vele.
Visszautasította a reggelit, helyette inkább magához vett egy üveg ásványvizet, visszamászott a szobájába, onnan pedig a fürdőszobába.
Azt remélte a forró víz ellazítja az izmait, talán kicsit helyrerázódik a feje, de csak még álmosabb lett. Tekintve, hogy mára sem jutott semmi komolyabb tennivalója, kényelmesen elnyúlt az ágyán, miközben élvezte a kitárt ablakon át beérkező friss levegőt. Háttérzajnak bekapcsolta a tévét, ahol a hírbemondó ecsetelte a világ apró kis történéseit, unottan végiggörgette üzeneteit a telefonján, és megállapította, hogy senkinek sem hiányzik túlságosan.
Bosszúsan sóhajtott ahogy tekintete ismét csuklójára vándorolt, ahol az alkoholfilces számol ültek, egyre hevesebben próbálta dörzsölni bőrét, bár időszerű lett volna belátnia, hogy ez nem segít a felirat eltüntetésében. Feladván a harcot ismét lehunyta szemeit, miközben a tévében a tegnapi nyerő számokat sorolták a lottón. 2,7,11,12,55
Összevonta a szemöldökét, és azzal a lendülettel felült az ágyában, tekintetét a képernyőre szegezte, a számokra, és alatta lévő nyereményekre. Egyetlen egy öt találatos szelvény volt, négy milliárd forint nyereménnyel. A nyertes számok pedig megegyeztek az Ő csuklóján éktelenkedő számokkal.
- A fenébe is! – Kiáltott fel, és a táskája után ugrott, remélve, hogy valóban nem álmodik, és tényleg megjátszotta ezeket a számokat.
Nem pedig csak akarta.